Sziasztok!
Második blogon is értékelt olvasmányomnak
Stephen King-től
A mobilt választottam. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy bár sokat hallottam már King-ről, de ezidáig még nem találkoztam egyetlen
könyvével sem. Csak néhány, regényből és novellából készült filmmel.
Szóval A mobil
az első könyvem tőle. A másik pedig, hogy ezt King
zombis könyveként szokták emlegetni.
Íme a fülszöveg:
Clay Riddell
grafikus Bostonba utazik, hogy tárgyaljon az általa tervezett képregény
ügyében. A kiadóba menet a parkban beáll a fagylaltoskocsi előtt kígyózó
sorba, mert a melegben bizony jólesne egy hűsítő nyalánkság. Az előtte
állók némelyikének megcsörren a mobiltelefonja, s mikor beleszólnak,
leírhatatlan dolgok történnek. A telefonálók megvadulnak, egymásnak
esnek vagy önmaguk ellen fordulnak, s pillanatok alatt őrjöngő-vérengző
emberek töltik meg az utcákat. Claynek – micsoda szerencse! – nincs
mobilja, s hamar rájön, hogy az őrületet csakis a telefon által
közvetített impulzus okozhatja. Néhány hozzá hasonló, mobilmentes
emberrel elindul, hogy olyan területet keressenek, ahol nincs telefonos
lefedettség és hajtja az aggodalom is, vajon mi történhetett otthon a
feleségével és a kisfiával, akik mindketten mobilhasználók?
A káoszban nem könnyű az utazás. A megfertőzőtt telefonembereket
mintha egy ijesztő kollektív tudat irányítaná, a kevés megmaradt
„normális” pedig kétségbeesetten küzd, hogy megmentse önmagát s a
világból azt, ami még megmenthető.
Stephen King, a thriller kimeríthetetlen fantáziájú mestere,
mindenből ihletet merít. Ezúttal is lebilincselő történetet mesél el, de
biztos, ami biztos, míg a regényt olvassa, kapcsolja ki a
mobiltelefonját.
A fülszöveggel kapcsolatban annyit megemlítenék, hogy Claynek
csak a fia mobilhasználó. Vannak még benne apróbb pontatlanságok, de azok annyira jelentéktelenek, hogy csak kötekedésnek tűnne az említésük. Egyébként az nagyon tetszett, hogy a történet
rettentő gyorsan, már a 4-5.
oldalon beindul. Viszont stílusilag úgy íródott, hogy még a könyv háromnegyedénél
is folyton azt vártam, hogy mikor vált át E/1-be a leíró rész. A lényeg, hogy amíg az emberek nem mutatkoznak be saját maguk a főszereplőnek, addig valamilyen külső tulajdonságuk alapján vannak elnevezve (Nadrágkosztümös Nő, Sötét Manó, stb.), illetve a leírásból is
csak annyit tudunk meg, amennyit Clay láthat vagy hallhat. Szóval nekem furcsa
volt, de lehet, hogy ezzel csak egyedül vagyok.
Bőven akadt benne
film, zene és könyv megemlítve, ez azonban nem volt
zavaró, pont ellenkezőleg. Aminél rosszallóan megráztam a fejem egyszer,
az is csak a fordító hibájából, mert a Powerpuff Girls-t nem Pindúr
pandúroknak, hanem Powerpuff lányoknak fordította. Na mindegy, ez
voltaképpen lényegtelen is.
Ami nem tetszett benne, hogy az elején a káromkodások, beszólások (főként harc közben) túl hosszúnak, kacifántosnak tűntek nekem.
Legalábbis a helyzethez képest. Viszont idővel már
javult a helyzet. Ezen kívül talán más nem volt.
Maga a történet roppant mód
elgondolkodtat, hogy vajon milyen lenne,
ha ugyanez a valóságban történne meg. A jelenség folyamatára, hátterére
is egész jó magyarázatot kap az olvasó, még ha ezek csak spekulációk
is, ténylegesen megtörténni, igazolódni nem látjuk, mégis ezt tartom a regény
egyik legnagyobb erősségének. Vannak benne
fordulatok, de ezek inkább csak kisebbek.
A karakterek nekem nagyon tetszettek.
Clay mellett leginkább
Alice-t
kedveltem meg, bár az írói stílus sajátossága miatt a pontos életkorát nem tudjuk meg, csak azt, hogy tini. Aztán
Tom is egész szimpatikus, amikor meg Clay-el a
sebváltó kapcsán osztják egymást körülbelül a regény felénél, azon
szakadtam a röhögéstől. Ebből már rájöhettek, hogy némi humor is van
benne, bár nem erre alapoz a történet.
Azokat, akiket megfertőzött a mobiltelefon által kibocsátott rejtélyes jel, eleinte
telefonőrülteknek nevezik. Később, a fülszövegben is említett kollektív tudat hatása miatt már inkább
telefonemberekként hivatkoznak rájuk. Na igen, a kollektív tudat... Az is egy érdekes dolog volt. Bár erre a könyvre úgy hivatkozik mindenki, hogy ez King zombis regénye, ez erős túlzás. A
telefonbetyárok (bocsánat, de már a legelső telefőnőrült elnevezésnél is magamban így hívtam őket) ugyanúgy élnek, lélegeznek, mint a normális emberek, csak az agyuk zakkant meg némileg. A regény második felében meg kicsit
Robin Cook: Invázió utánérzésem volt. De ez nem negatívum, szerettem azt a könyvet. De a kezdeti őrültség és erőszak idővel bekebelezésbe megy át. Lényeg a lényeg: ezek
nem zombik.
Kapunk a sztori során némi filozófiát (ez a regény
másik legnagyobb erőssége), illetve itt-ott a vallás is
meg van említve. A vége pedig annyira
függővég, hogy az ember hirtelen
azt se tudja, mihez kezdjen, majd' megöli a kíváncsiság, annyira olvasná
tovább, de hát sajnos nem lehet.
Zárásként annyi, hogy
nem szívesen élném át a valóságban mindazt, ami a regényben történik. Bár gondolom erre nincs túl sok esély, hiszen a világ most is Amerikát jelenti. :) A szerzővel kapcsolatos utolsó bejegyzés pedig a regény végén jópofa.
Értékelésem:
9/10