Holtak világa - Küzdelem (részlet)

Ahogy azt a facebook-csoportunkban ígértük, közzé teszünk egy részletet a Holtak világa trilógia második részéből. Szeretném kihangsúlyozni, hogy ez még egy nyers verzió, mivel a regény még mindig írás alatt van, szóval ez még változhat, finomodhat.
Ugyanakkor azt is megemlíteném, hogy ez a kis részlet az utolsó fejezetek egyikéből származik, konkrétan egy sorsfordító rész eleje. ;)
Jó olvasást!

Andi a húgával egy többszintes honvédségi épület földszintjén próbált menedéket találni. Bár tudta, mi folyik körülötte, mégse volt képes elhinni, hogy tényleg az történt, ami. Pedig minden olyan rendben ment! Egy szívdobbanásnyi idő alatt változott meg minden: kitört egy tűzharc, ami folytán felrobbant néhány gázpalack, a tábor főkapuját pedig kitörték a menekülő emberek, beengedve az élőholtak seregét.

Az udvaron összegyűlt tömeg a fejetlenség közepette szétlebbent, mint egy megrémített galamb sereg, rémületében megrohamozva a régi, mára már funkciójukat vesztett katonai épületeket. Andi áldotta az eget, hogy Nikit sikerült hamar megtalálnia, és azóta szorosan maga mellett tartotta. Mások példáját követve bevette magát a húgával a legközelebbi épületbe.

Minden egyes alkalommal, mikor nyílt a bejárati ajtó, összerezzent, nehogy a következő, aki belép, egy rothadó, vérszomjas lény legyen. A menekülők társaikat lehagyva próbáltak utat törni maguknak, folyamatosan egymásnak ütköztek. Andi a sorra bevágódó ajtókat látva, nem remélt menedéket a földszinti szobákban. 

– Gyere, menjünk fel az emeletre – mondta Nikinek, majd összefonta jobb tenyerét a húgáéval.

Felérve egy hosszú, szürke metlaki kockákból kirakott folyosó nyújtózkodott, lentről pedig tompa zúgás kúszott fel. Andi a testvérét magával vonszolva keresni kezdett egy megfelelő szobát. Sorra próbálta kinyitni az ajtókat, de mindet zárva találta. Azonban nem adta fel, mert az életük függött a rejtekhelytől.

Ekkor hallotta meg a közelben felhangzó lövéseket. Kilesett a folyosó nyitott üvegablakán és megpillantotta Kozma Andrást, ahogy barátjával, Kristállyal megpróbálják felvenni a harcot a zombikkal. 

– Andris! – kiáltott le neki az ablakból kihajolva, miközben karjával erőteljesen kalimpált, hátha észreveszi a srác.

A hangja azonban nem ért el hozzá, elnyomta az ismételten leadott lövések döreje. A két fiú éppen elindult a szemközti épület felé, amikor Andi még egyszer, utoljára, teli torokból elkiáltotta magát.

Hangja végre átjutott a csatamezővé vált udvaron; Andris megtorpant és felé fordította a tekintetét. Észrevett! Úgy érezte, egy hatalmas kő esett le a szívéről. Még látta, hogy Kristállyal beszélnek valamit, aztán kiabálnak valamit, de nem értette a szavakat, csak egymásba folyó zagyva hangokat hallott. A közeléből érkező hörgést viszont meghallotta és pontosan tudta, mit jelent.

Behúzódott az ablakból és a hang irányába nézett. Önkéntelenül is felsikoltott, mikor meglátta a felé rohanó élőholtat. Megragadta a húgát és futni kezdett az ellenkező irányba. Lentről lövések dördültek, azután a háta mögül üvegcsörömpölést hallott, ahogy egymás után törnek össze a folyosó ablakai. Andris védeni próbál. Egy pillanatra sem torpant meg, mert eszének higgadtabb felével tudta, hogy a fiúnak esélye sincs olyan messziről eltalálni az őt üldöző zombit, ami számára csak egy-egy pillanatra tűnik elő az ablakok mögött.

Andi szorosan megmarkolta a tőle kapott revolvert, és futás közben megpróbálta magát felkészíteni arra, amiről tudta, hogy most már nem halogathatja tovább: használnia kellett a fegyvert egy olyan lény ellen, ami egykor ember volt. Kész röhej! Itt a zombi apokalipszis, én pedig még nem tettem egyet se hidegre! Ki hinné el ezt?

Amikor késznek érezte magát, hirtelen lefékezett, megperdült, és az Andris által tanított lőpozícióba vágta magát. Célozz a fejükre, mindig célozz a fejükre! – ismételgette magában, azután meghúzta az elsütőbillentyűt.

Élete első éles helyzetben leadott lövése eredményesen célba talált; a lövedék az élőhalott homlokába csapódva átszaggatta a koponyáját és agyvelőt lövellt szét a háta mögé. Andi nem örülhetett sokáig, mert még további két lény loholt felé. A következő lövést ugyan elvétette, de a harmadik és negyedik lövéssel padlóra küldte a másik kettőt is. 

    – Andi, gyere! – kiáltotta húga az egyik szoba ajtajából. 

    A lány habozás nélkül berohant a helyiségbe Nikihez. 

    – Jól vagy? – kérdezte tőle. 

    – Félek…

Andi végigsimította Niki haját és rámosolygott. 

    – Most már nincs semmi gond, várunk, amíg értünk nem jön valaki. 

    – És ha nem fog?

Niki fején találta a szöget. És ha nem fog? Ismételte el húga kérdését magában. Bár nem vallotta volna be, de ő is ugyanettől tartott, hogy így vagy úgy, de abban a szűk szobában fognak mindketten meghalni.

Mintegy végszóra, az ajtón vadul dörömbölni kezdtek. Sietve odalépett az egyik dupla szárnyas ablakhoz és kilesett. Azon az oldalon nem látott egy fertőzöttet sem, viszont az ablakuk alatt parkolt egy kisteherautó. 

– Gyere, mégis megpróbálunk kijutni! – mondta Nikinek, miközben kinyitotta az ablakot. Még éppen látta, ahogy egy alak beszáll a kisteherautóba.

Húgát felsegítette a párkányra, majd ő is felmászott. Ekkor törték be az éhes kezek a szoba ajtaját. Nikivel együtt elrugaszkodtak az ablakból, és egy rövid zuhanás után egyenesen a kisteherautó rakterének tetejére érkeztek.

Az alak, aki korábban beszállt, éppen indította a jármű motorját, amikor a szobába betörő zombik közül az egyik kihajolt az ablakon, és addig nyújtózkodott a kuporgó lányok után, amíg átlendült a párkányon és háttal a kisteherautón landolt egy újabb döndüléssel. Andi nem késlekedett, lelőtte amint felemelte a fejét az élőhalott, majd lelőtte az utána érkezőt is. Ennyi volt, csak hat lövés. A volán mögött ülő valaki, valószínűleg pánikba eshetett a tetőn folyó események miatt, mert kövér gázzal indult el.

Kibillentette a revolver dobját oldalra, hogy kilökje az üres töltényhüvelyeket a fegyverből, azonban egy éles jobbkanyar következtében Nikivel együtt legurultak a kisteherautóról.

Fűre estek, de így is sajgott mindene. Ennek ellenére sietve talpra küzdötte magát és a legközelebbi fás rész felé egy erőltetett futásba kezdett, maga után vonszolva húgát. Istenem, csak ezt éljük túl!

* * *

Mikor kinyitotta a szemét, a sátortetőt látta meg először, majd a mellette békésen szuszogó Nikit. Nagyot sóhajtott, majd felült és megdörzsölte a szemeit. Már megint ez az álom…

Valójában tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Több volt puszta álomnál, ez a Kiskőrösön történtek újraélése. Akkor látta Andrist utoljára. Szerette a fiút és rettenetesen hiányzott neki. Gyakran éli át éjszakánként azt a napot. Az álmoknál rosszabb, már csak a bizonytalanság volt; nem tudta, hogy a fiú él-e még, vagy már meghalt.

Úgy gondolta, jót tenne egy séta a friss levegőn, így átvetette lábát az ágy szélén, feltápászkodott, a fehérneműjére felkapott egy pólót és egy rövidnadrágot, majd kilépett a sátorból. Úgy se tudnék visszaaludni, amíg a szomszédban töcskölnek…